Ez a cikk semmiképpen sem abból a célból készült, hogy bárkit elriasszon, vagy akár egy népszerű témát meglovagoljon. De nem is azért, hogy bagatellizálja a cápák veszélyességét. A célja, hogy objektívebb képet nyújtson és megfelelő perspektívába helyezze ezeket az állatokat, valamint hogy – legalábbis részben, – rámutasson bizonyos ok-okozati összefüggésekre.

CÁPATÁMADÁS TÖRTÉNT! Ez az a hír, amely képes órák alatt az egész világsajtót bejárni, a címlapra kerülni, egy egész oldalt elfoglalni, és még napok múlva is írható hozzá kiegészítés. Ez az, ami segít egy lap példányszámát megemelni. Mint ahogy egy megfelelő drámaisággal készített riport is növelheti egy televízió nézettségét, amely ugye közvetlen hatással van a befolyó reklámpénzekre.

Álljon itt egy egyszerű példa: 2001, amelyet az amerikai sajtó a Cápák nyarának nevezett.  Úgy az elektronikus, mint a nyomtatott sajtó folyamatos megrendítő hangú bejelentéseket tett hónapokon keresztül, hogy az Államokban, vagy azon kívül cápatámadás történt. Riporterek elcsukló hangon tájékoztatták a közvéleményt egy szörfversenyről, ahol több támadás is történt (bár ezek viszonylag jelentéktelen sérülésekkel jártak és a versenyt sem szakították meg). Talk Show-k témája lett, híradók foglakoztak vele, a TIME magazin is a címlapján hozta le a hírt. Majd minden sajtóformátum elfelejtette közölni az év végén, hogy mind a provokálatlan cápatámadások, mind a végzetes kimenetelű támadások száma alacsonyabb volt, mint az előző évben.

Emellett ki ne látott volna már valamilyen cápás filmet. Akár Spielberg 1975-ös Cápa (Jaws) című filmjét, akár az azóta több tucat megjelent egyéb cápás filmet.
Tény, hogy az emberek szeretnek borzongani. Ezek a filmek, cikkek, riportok ezt használják ki.

De vajon mi az igazság a cápatámadásokkal kapcsolatban, mennyire is veszélyesek a valóságban a cápák? A Nemzetközi Cápatámadás Archívum (International Shark Attack File – ISAF) minden évben összegyűjti a világon a cápatámadási adatokat, és ezeket összesítve publikálja is.

A pontos érthetőség kedvéért álljon itt némi magyarázat. Cápatámadás esetén beszélhetünk provokált, illetve nem provokált támadásról.

Nem tekintik provokált támadásnak az úszás vagy szörfözés, illetve az akváriumokban történt támadást, ha a cápák csónakot támadnak meg, illetve ha már halott embert harapnak meg. Vagyis, ahol nem mutatható ki sem közvetett, sem pedig közvetlen okozati összefüggés az áldozat magatartása, és az agresszió bekövetkezése között.

Provokált támadásnak minősülnek az olyan esetek például, amikor egy szigonyozó búvár a vergődő zsákmányállatot a teste mellett viszi, vagy különböző módon (pl. halvérrel és belsőségekkel) csalogatja a cápákat, ha valaki (akár az állat halászhálóból való kiszabadítása közben) megfogja, rángatja, vagy egyéb módon zaklatja a cápát, vagy ha egy búvárcsoport eteti a cápát, illetve amikor a territóriumát védő állat figyelmeztető jeleit figyelmen kívül hagyja. Ilyen lehet a megváltozott, ideges mozgás, az orr felhúzása, a hát felpúposítása, uszonyok leeresztése. Nem minden cápafaj ad ilyen jeleket. Az összes jel egyébiránt csak egy fajnál igazolt, a szürke szirtcápánál (Carcharinus amblyrhynchos). Más fajok esetén vagy csak a jelek egy része, vagy az sem tapasztalható.

Ha valaki azt gondolná, hogy a cápák provokálása bizonyára ritka, álljon itt egy összehasonlítás:
2008-ban 118 incidens történt, ebből 59 volt provokálatlan (50%!!). A vízbe merészkedők közül nem mindenki egyformán veszélyeztetett.
A 2007-es évben az áldozatok több mint a fele, 56%-a a szörfösök közül került ki. Őket követik 38%-os aránnyal a fürdőzők, a sznorkeles és a légzőkészülékes búvárok ellen elkövetett támadások aránya mindössze 6%. (ISAF)

Ezek volnának a hivatalos adatok és magyarázatok. A magam részéről azt a nézetet vallom, hogy legyen a támadás provokált, vagy provokálatlan, mindig oka van egy támadásnak. Legyen az ok akár a fokozódó éhség, az ezzel összefüggésbe hozható kíváncsiság, vagy a területféltés, sohasem céltalan. Azt hiszem ez jelentős különbség az ember és a cápa között.

Amennyiben a támadások számának földrajzi megoszlását vizsgáljuk, az elmúlt évekhez hasonlóan 2009-ben is, a legtöbb támadás, szám szerint összesen 34, az Amerikai Egyesült Államok felségvizein történt (Hawaiit is beleértve). Ezt követi Ausztrália, 27 bekövetkezett cápatámadással. A harmadik helyen, összesen 11 regisztrált támadással a Dél-Afrikai Köztársaság áll. Új-Zéland 5 támadással a negyedik helyezett. A Bahama-szigeteken 3, Mozambikban pedig 2 cápatámadást regisztráltak. Az alább felsorolt országokban pedig egy-egy támadás történt: Azori-szigetek, Guam, Nevis, Szomália, Brazília, Kuba, Salamon-szigetek, Tajvan, Ecuador, Egyiptom, Skócia, Fülöp-szigetek, Nagy-Britannia, Spanyolország.

Szintén tény, hogy a cápák túlnyomó része egyáltalán semmilyen veszélyt nem jelent az emberre.
Ezek közé tartozik a három legnagyobb cápafaj is. A cetcápa, vagy érdes cápa (Rhincodon typus), az óriáscápa (Cetorhinus maximus), illetve az óriásszájú cápa (Megachasma pelagios)

A mintegy 403 fajt (2006. Nelson-féle besorolás) tömörítő cápák alosztályága, vagy öregrendje  (a fajok pontos száma nem tisztázott a mai napig sem, és valószínűleg soha nem is fog, mert a rendszertan folyamatosan változik), talán összesen 30 olyan fajt tartalmaz, amelyek veszélyt jelenthetnek az emberre és amelyik több alkalommal, bizonyíthatóan provokálatlanul valaha emberre támadt.

A cápatámadások többségénél nem sikerül minden kétséget kizáró módon azonosítani a támadó fajt. Az áldozatok igen jelentős része nem is kerül vizuális kontaktusba a cápával. Ez különösen igaz az áldozatok legnagyobb két csoportjára, a szörfösökre és az úszókra. A sérülések jellege, különösen a harapásnyom formája, átmérője, illetve mélysége – ha van róluk észlelés, – bizonyos egyéb anatómiai jellemzők (hátúszó, farokúszó formája, testhossz, szín, méret) egybevetése, és ha vannak még az áldozaton kívüli szemtanúk, az általuk szolgáltatott egyéb információk nyújtanak támpontot a támadó faj meghatározására. Ezért a biztosan azonosított, egy bizonyos fajhoz kötött agressziók száma nem mindig korreál (vagyis nincs kölcsönös viszonyban) az adott faj által ténylegesen elkövetett támadások számával, illetve az összesen azonosított fajokhoz rendelt támadások száma mindig kevesebb, mint a regisztrált támadások tényleges száma.

Álljon itt például az ISAF 2009-es statisztikája, melyek voltak az azonosított fajok cápatámadások esetén:

Ez a statisztika természetesen csak egy év statisztikája, messzemenő következtetések tehát nem vonhatók le belőle. A tudományos szakértők világát ez a kérdés is megosztja, hogy melyek is azok a cápafajok, amelyek a legveszélyesebbek az emberre.

Több, a témában szaktekintélynek számító viselkedéskutató munkáját volt alkalmam elolvasni. Mind meglehetősen különböző álláspontot képviselt. Amiben talán mind egyetértett, hogy a nagy fehércápa (Carcharodon carcharias), a tigriscápa (Galeocerdo cuvier), és a bikacápa (Carcharhinus leucas) a legveszélyesebb cápák élmezőnyében vannak.

A cápatámadások módja is lehet nagyon különböző, amit több dolog is befolyásolhat. Jellemzően elsődleges, hogy a cápa mely fajhoz tartozik, de más körülmények is közrejátszhatnak, mint a látótávolság, az állat egyénisége, a cápát érő ingerek (éhség, a préda mozgása, és az általa keltett rezgések a vízben, esetleg vér, vizelet szaga… stb.)

A cápatámadás módjait a szakirodalom, a következő módon definiálja:
Hit-and-run attack (üss és fuss)
– általában nem végzetes, a cápa harap és elúszik
– ez a legáltalánosabb támadási metódus

Bump-and-bite attack (menj neki és harapj)

– a cápa az áldozatnak ütközik (fejével vagy testével), mielőtt harap
– esetlegesen többször is támadhat, súlyos sérülést, halált okozva

Sneak attack (lopakodó támadás)
– jellemzően mélyebb vizekben
– az áldozat nem látja a cápát, mielőtt az támadna, tehát nincsenek előjelek
– az eredmény súlyos sérülés vagy halál, főként, ha a cápa folytatja a támadást

Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a halálos áldozatok csaknem mindegyike a vérveszteségbe és az ezt követő sokkba hal bele, nem pedig abba, hogy a cápa egészben, vagy részenként felfalja őket.
Volt már rá példa, hogy emberi testrészeket találtak kifogott cápák gyomrában. De egyáltalán nem ez a jellemző.

A cápák átlag 4-7 naponta táplálkoznak. Bizonyos fajoknál ez bizonyíthatóan 9 nap. Egy nagy fehércápa , akár két hónapot is kibír táplálkozás nélkül (ez részben a cápák különleges energiametabolizmusának, részben a májában tárolt olajnak köszönhető).
Bizonyos esetekben a stimuláló éhség rákényszerítheti a cápákat, hogy emberhúst egyenek, de a támadások nagyobb része jellemzően egyetlen puhatolózó harapásból áll.
Az ember, alapvetően nem táplálékforrás egy cápa számára!!!

Emellett ha világviszonylatban az évenkénti több tízmilliós számát vesszük emberek és cápák találkozásának (itt természetesen nem csak a búvárokra gondolok) majd ehhez viszonyítjuk a cápatámadások, vagy a mortális esetek számát, mindjárt más képet kapunk.
Viszonyítási alapként néhány adat:
A cápák több mint száz év alatt ölnek meg annyi embert, mint a krokodilok évente.
A krokodilok nagyon sok országban védettek.
Az átlag 4-5 halálos kimenetelű évenkénti cápatámadással szemben az elefánt- és tigristámadások megközelítőleg 100, a darazsak és méhek csípése (illetve az azt követő anafilaxiás sokk) több mint 2000 emberi életet követel évente.
Emellett a kivégzések száma a földön évente 2400, az illegális drogok áldozatainak száma 22.000, közúti balesetekben meghal 1.200.000, éhenhal 8.000.000 ember….
Még a szóda automaták is több embert ölnek meg évente, mint a cápák.
Ezzel szemben az ember, óvatos becslések szerint 70-100 millió cápát mészárol le évenként, főként az ázsiai piacon oly népszerű uszonyaikért.
Sikerült a cápa populációk számát olyan drasztikus módon lecsökkenteni, hogy a cápák 47 %-a valamilyen formában mára már veszélyeztetett. Ezek közül számos a kihalás szélére sodródott.

Hogy mi késztet egy cápát támadásra? Nos, ez egy elég összetett kérdés.

A megértéséhez szükséges elmagyarázni pár dolgot. A cápa testének formája, az izomzata, a bőrét fedő, fajonként más-más, úgynevezett placoid-pikkelyek (bőrfogak), továbbá a különleges emésztési rendszere képessé teszi a természetben egyedülálló energia-metabolizmusra (vagyis az anyagcsere és energia felhasználás kölcsönhatása). Ritkán táplálkozik, emellett rendkívül energia-hatékonyan mozog.

Ha tehát a cápa megéhezik, nem a kiszemelt halraj leggyorsabb egyedeit próbálja majd elkapni, hanem a legyengült, sérült, beteg, vagy genetikailag leggyengébb példányokat. Ezáltal válik a természetes szelekció eszközévé.
Ennek köszönhető, hogy a prédált fajok közül majd a legjobb génállományú példányok szaporodnak. A beteg állatok zsákmányolása veszélyt jelenthetne a ragadozóra is, gondolhatnánk. De a természet ezt a problémát is áthidalta. A cápa büszkélkedhet talán a legerősebb immunrendszerrel a természetben.

A cápa emellett több érzékszervvel bír, mint egy ember. Ezek korántsem annyira célspecifikus érzékszervek, mint a mieink, hanem egy-egy szerv több dolgot is érzékel, és az agy egymással összehangolja ezeket az információkat. A végeredmény egy olyan állat lesz, amely rendkívül jól tájékozódik és vadászik akkor is, ha valamely érzékszerv kiesik (pl. vaksötétben).
Egy cápa lényegesen előbb érzékeli egy búvár jelenlétét, mint fordítva. Előbb is érzékeli, mint ahogy meglátná.

Ugyanakkor az érzékszerveinek majd mindegyike a fején helyezkedik el. Nincs keze, hogy megtapogassa a leendő áldozatot. Van helyette egy másik módszere …megkóstolja.
Ennek tudható be a cápabalesetek nagyobb része. Szándékosan írtam a támadás helyett balesetet, mert jellemzően nem prédálási szándékú, hanem puhatolózó támadásról beszélünk.

A másik gyakori ok a támadásra az agyának a stimulálódása valamelyik érzékszerve révén. Ilyen lehet a vér, a csillogás, vagy a rezgés a vízben.
Egy vízben úszó ember, kiváltképp, ha már tudatában van a cápa jelenlétének és pánikol, mozgása olyasfajta rezgéseket kelt a vízben, mint egy vergődő hal. Ez már önmagában beindíthat egy mechanizmust az állat agyában, még ha addig nem is volt éhes.

A rezgések mellett rendkívül fontos inger a szag.
A cápák agyának mintegy kétharmada a szaglásért felelős. Ennek köszönhető, hogy közel tízmilliószoros hígításban is megérzi a vért. Ha csak egy milliliter vért a tengerbe öntünk, amit az áramlás elvisz, a cápa kilométerekről detektálja, majd képes a szagnyomot a forrásig visszakövetni.

Szintén erősen stimuláló hatású inger a látás. Bár a cápák némelyikének a macskáéhoz hasonlóan éles a látása, kiváltképpen gyengébb látási és fényviszonyok között, mégis bizonyos esetekben, erősebb fényben, a szörfjén fekvő embert összetévesztik egy fókával. Legalábbis a szakértők ezzel magyarázzák a sok, szörfös elleni támadást.

A cápák rendkívül kíváncsiak. Ha valami újat érzékel, mint például egy búvárt, gyakran közelebb merészkedik és megvizsgálja. Az a cápa, amely körülöttünk köröz, még ha azok a körök szűkülnek is, még nem feltétlen jelenti, hogy az állat támadni is fog.
Bár a SUBMARINE I. évfolyam 2000. június-júliusi számában Németh Szabolcs kollégám már írt egy cikket a cápatámadásokról, illetve azok megelőzésérő, itt és most egy részét én megismételném, és néhány pontban ki is egészíteném.

A cápák általunk feltételezett szabályai:

1.  Tarts magad körül egy csak általad ellenőrzött életteret, és ügyelj rá, hogy mások tiszteletben tartsák azt.
2.  Kerüld a felesleges összetűzéseket. Ha a betolakodó nem vonul vissza a jelzéseidre, akkor lehet, hogy erősebb nálad, ezért engedj teret és vonulj vissza.
3.  Ha a betolakodó nem hátrál meg, de feltehetőleg gyengébb nálad, ellenőrizd azt ismét, és harapd meg.
4. Ha a harapás ízlik, harapj többször.

Hogyan csökkenthető a cápatámadás veszélye:

Mit tegyünk ha mégis támadás veszélye fenyegetne:

Bár a legtöbb ezzel a témával foglalkozó cikk és dokumentumfilm az orr megütését javasolja, ne feledkezzünk meg róla, hogy az orr nagyon közel van a szájhoz és a cápa sokkal gyorsabban mozog a vízben, mint egy ember!
Emellett az állat megütését csak abban az esetben javasolják a szakértők is, ha kesztyűben vagyunk, ugyanis a cápák testét fedő fogak felsebezhetik a kezünket, és a kezünkből kifolyó vér további támadást indikálhat.

Hogyan védekezhetünk a cápák ellen:

Hogy érdemes-e a megtámadott társadnak segíteni?

Az ausztrál Dr. David Coppleson cápatámadásokról szóló jelentésében 68 olyan esetről számolt be, amikor valaki a cápa által megtámadott ember segítségére sietett. Tizenkét esetben az életével fizetett a nemes lelkű segítő, feltehetőleg azért, mert a cápa bőrével véresre sebezte őt. De 56 esetben a megmentő sértetlenül élte túl a találkozást. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a cápák viselkedése kiszámíthatatlan.

Summázásként:

Hogy veszélyes lehet-e egy cápa az emberre? De még mennyire!
Ostoba dolog lenne az ő veszélyességüket alábecsülni, különösen ha bizonyos, alapvető viselkedési normákat nem követünk. Ugyanakkor túlbecsülni őket, és ok nélkül rettegni tőlük sem célszerű. Ők a tengerek csúcsragadozói, a természetes szelekció eszközei, az óceánok természeti egyensúlyának az őrzői. Célja, oka van a létezésüknek. A kipusztításuk olyan folyamatot indít el, ami súlyosan kihat az óceánok ökoszisztémájára, ami aztán ugyanúgy kihatással lesz a szárazföldi életre is.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a világ több pontján merülhettem cápák társaságában. Részem lehetett abban a csodálatos élményben, hogy egy ilyen fenséges, bár veszélyesnek tartott élőlény a közelemben úszkált. Remélem, még sok búvártársamnak adatik meg ugyanez az élmény. Mint ahogy azt is remélem, hogy a cápákra mind többen néznek majd úgy, ahogy már régen kellene. Tisztelettel, és nem rettegéssel.

Mátis László

Shark Diving Instructor